Folytatjuk a komoly – olykor nagyon is megosztó – témák taglalását. A mai napra az alábbi kérdés érkezett: „Amikor végképp elfogy a türelem és elönt a méreg, bizony rácsapok a gyerekre.
De néha úgy érzem, mintha kiprovokálná, kérné a büntetést! Hatékony, de nagyon rossz érzés lesz úrrá rajtam utána. Kell, hogy legyen valamilyen jobb megoldása ezeknek a problémáknak!”
A „Szülők és gyermekek” című könyv véleménye a verésről, összefoglalva:
A veréssel a legfőbb baj az, hogy a frusztráció legyőzésének nemkívánatos módszerére tanítja a gyereket. Drámai módon ezt sugallja neki: „ha mérges vagy – üss!”
Ahelyett, hogy megmutatnánk neki, milyen találékonyak vagyunk barbár indulataink civilizált levezetésében, a dzsungel törvényét éreztetjük meg vele.
A fizikai büntetés egyik legkárosabb mellékhatása az, hogy akadályozhatja a gyerek öntudatának kifejlődését. A verés túlságosan is könnyen feloldja a bűntudatot: a gyerek, miután megfizetett rosszalkodásáért, úgy érzi, hogy szabadon megismételheti ezt. A gyerekben a rosszalkodással kapcsolatban kifejlődik a „könyvelői hozzáállás”: ez lehetővé teszi számára, hogy rosszalkodjon, ami azután a főkönyv „tartozik” oldalára kerül, és amit a szülők a hetente vagy havonta bekövetkező veréssel egyenlítenek ki. Ilyenkor érzi a szülő, hogy a gyerek szinte kiprovokálja a verést.
A büntetést kérő gyereknek nem arra van szüksége, hogy teljesítsük a kívánságát, hanem arra, hogy segítsük bűntudatának és a haragjának kezelésében.
Ez egyáltalán nem könnyű feladat. Bizonyos esetekben a bűntudat és a harag csökkenthető, ha a „rossztettet” nyíltan megtárgyaljuk. Máskor a gyerek vágyait bírálat nélkül el kell fogadnunk, és csupán ezek cselekvésében való kifejeződésének kell korlátokat szabnunk.
Ha megtanuljuk a viselkedési határok meghúzásának és érvényesítésének megfelelőbb formáit, és ha sikerül megmutatnunk a gyereknek, hogy bűntudatát és indulatát milyen megfelelőbb formában fejezheti ki, akkor nem lesz többé szükség fizikai büntetésre.
