Nem egyszerű szülőnek lenni, mondják sokan, és persze mindent megpróbálunk megtenni azért, hogy ez ne így legyen.
Ősi génjeinkben hordozott régi „jól” bevált módszereket próbálunk leváltani a mai igényeknek megfelelően és ezért – valljuk be őszintén – mindent megteszünk (olykor erőnkön túl).
Mikor már ezerszer elmondtuk, hogy rossz anyák (apák) vagyunk, természetes, hogy változtatni akarunk. Persze mindenki másképp teszi. Az apukák inkább csak beszélgetnek róla, mi anyukák már csoportokba járhatunk, olvasunk és minden fórumot kihasználunk, hogy egy picit jobb, de legalább is csata mentes legyen az otthonuk.
Így voltam (vagyok) ezzel én is. Könyvek sokasága, csoportok, fórumok, baráti beszélgetések, melynek célja, hogy mindig egy kicsit jobb legyen. De hiába a jól begyakorolt mondatok, a tanult és hallgatott jó tanácsok, valahogy mégsem sikerül mindig minden úgy, ahogy elképzeljük, tervezzük. Egy reggeli torna-póló-keresés egy kamasz fiúval olykor hidegháborús állapotra emlékeztethet, vagy mikor órákon át hallgatjuk a gyermekünk lelki bánatát, szomorúságát, majd utolsó mondatával, – miszerint „Te sosem érted meg Őt” –teljesen letaglóz, ilyenkor úgy érezzük a küzdelmünk, elképzelésünk, hogy jól csináljuk; felváltja a szomorú valóság.
Hiába a kamasz már csak kamasz. – írják a könyvek. Persze felkészülni rá egészen mást jelent, mint hirtelen szembesülni egy helyzettel. Majd jönnek a jól ismert mondatok: „Hogy lehetsz ilyen?” Miért nem tudsz kedves lenni?” „Miért beszélsz így?”. A kamasz persze egyre dühösebb és egyre csak azt hajtogatja, hogy nem érted meg őt és ő amúgy sem tett, mondott semmit, amitől nekünk rosszul kellene éreznünk magunkat. A legrosszabb, hogy pontosan tudjuk, hogy ilyenkor mit kéne mondanunk, hisz ő még csak egy nagy gyerek, aki össze van zavarodva, és most tanulja ezeket a készségeket, de mégsem megy. Meg vagyunk bántva, és most csak ezzel tudunk foglalkozni. Talán még az is eszünkbe jut: „Ezért olvastam én ennyit? Ezért járok ’Szülőknek szóló’ előadásra? Úgy sem változik semmi.”
Majd az agyunk után a szánk is elkezdi mondani a nem kívánt mondatokat, és egy ponton talán már nem is érdekel bennünket, hogy mit mondunk, csak azt akarjuk, hogy értse meg végre, hogy ezt így nem lehet csinálni, és ez nekünk (szülőknek) mennyire rossz.
És megérti?
Hát persze, hogy nem. És ezt már akkor is tudtuk mikor ebbe az egész vitába bele mentünk. Akkor miért tettük, miért nem mehet egyszerűen miden úgy, ahogy elterveztük? Miért olyan nehéz szót érteni a saját gyerekünkkel? Talán mert minket sem értett meg senki ebben a korban? Mert mi is csak azt hallgattuk mennyi baj van velünk? Talán mert velünk sem beszélt senki úgy, ahogy most mi szeretnénk a gyerekeinkkel? Sok válasz lehetséges, de fontos, hogy tudjuk, hogy bár nem vagyunk könnyű helyzetben, nem vagyunk egyedül.
Nem mi vagyunk az egyetlen szülők, akik küzdenek és próbálkoznak (de legalább próbálkoznak), nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nap nap után újra kezdik (de legalább újra kezdik). Miért? Mert talán, ha mi változunk és valami új kommunikációs utat mutatunk nekik, talán akkor ők már nem küzdenek úgy, mint mi. Könnyedebben és nagy magabiztossággal beszélnek majd saját gyerekeikkel és velünk – a szüleikkel, annak ellenére, hogy olykor mi is hibázunk.
