Egyik eszköz sem működik minden gyereknél, minden helyzetben. Ha használjuk a játékosságot, választási lehetőséget, információadást, de a gyerekünk továbbra sem hajlandó együttműködni, akkor cselekedjünk!
Ha nem hajlandó felvenni a bukósisakot a biciklizéshez, mondhatjuk: “Most elteszem a biciklidet. Látom, nincs kedved összepréselni a fejedet egy sisakkal, azt viszont nem engedhetem, hogy így biciklizz.”
Ha már jeleztük, hogy az érintőképernyő érzékeny eszköz, de gyerekünk továbbra is csapkodja, vegyük el tőle e szavak kíséretében: “Látom, tele vagy energiával. Félek, hogy eltörik a képernyő. Keressünk olyan játékot, aminek nem árt a csapkodás.”
Ha a játszótéren, (többszöri alternatívakínálat után) továbbra is dobálja a kavicsot, mondhatjuk: “Most hazaviszlek. Nem akarom, hogy eltaláljon valakit egy kő, akármilyen aprók is a kavicsok”
Figyeljük meg, hogy egyik példában sem szidalmazzuk vagy vádoljuk a gyerekeket.
A saját érzéseinkről és (következő) lépéseinkről számolunk be. Így ragaszkodunk az álláspontunkhoz, határokat szabunk és elmondjuk mit tartunk fontosnak.
