Szülőként gyakran azt várjuk magunktól, hogy végtelen türelemmel forduljunk gyermekeink felé. Sokszor halljuk, lélegezzünk mélyeket, számoljunk tízig, vegyük könnyedén. De – személy szerint úgy érzem – ez az elvárás teljességgel irreális! Emberek vagyunk, nem robotok!
Nem érdemes úgy tenni, mintha nyugodtak lennénk, mert egyszer csak kirobbanunk mint egy vulkán, ahol kő kövön nem marad.A gyerekeknek joguk van megtudni, hogyan éreznek a szüleik. Ha elmagyarázzuk, hogy érzünk, megbántás nélkül tudunk hatékonyak lenni. A gyerekek nem annyira törékenyek. Képesek arra, hogy megbirkózzanak a olyan kijelentésekkel, mint:
“Ez most nem a legjobb pillanat arra, hogy elolvassam a fogalmazásod. Ideges vagyok és feszült. Vacsora után, majd a munkádnak kijáró figyelemmel tudok leülni veled.” Vagy:
“Jobb lesz, ha az elkövetkező időben senki nem kerül az utamba. Ideges vagyok és ennek semmi köze tehozzád.”
Bátran használhatjuk ezt a módszert, amíg a három szabályt betartjuk:
- Mondjuk el mit érzünk!
- Mondjuk el, miért érzünk így!
- Végezetül ne mászunk a gyerek önbecsülésébe!
Például: “Nem szeretem, ha kiabálnak velem! Ettől nem sok kedvem lesz segíteni. Azt szeretném hallani: Anya kaphatok narancslét?”
Ha elmondjuk, mit érzünk, egyrészt fontos információt közlünk (magunkról), másrészt adunk neki egy érzelmi szókincset, amelyet később ő is alkalmazhat, amikor neki vannak hasonló érzései. Fontos! (Nem csak gyereknevelésben), hogy amikor dühünket, frusztrációinkat fejezzük ki, beszéljünk egyes szám első személyben (ÉN) és ne egyes szám második személyben (TE)!
Ahelyett, hogy: “Amikor látom, hogy (te) bántod a húgodat…”
Használjunk én-közlést: “Amikor (én) látom, hogy egy gyerek bánt egy másikat, (én) nagyon zaklatott leszek!”
