Biztos vannak olyan gyerekek, akikre nincsen hatással az otthoni lekicsinylés, és így is képesek a kihívásoknak megfelelni. És az is biztos, hogy olyan gyerekek is vannak, akiket tisztelnek odahaza, és mégis kétségbe vonják a saját képességeiket, és megijednek a kihívásoktól.
Ugyanakkor logikusan hangzik az a következtetés, miszerint azok a gyerekek, akiknek otthon mindig a legjobb tulajdonságait hangsúlyozzák, nagy valószínűséggel jobb képet alakítanak ki magukról, inkább megküzdenek a kihívásokkal, és az is valószínű, hogy magasabb célokat tűznek ki maguk elé, mint azok a gyerekek, akik otthon nem ezt kapják.
Dicsérni viszont nem egyszerű. Talán már az is eszünkbe jutott, hogy nem is szabad ezzel túlzásba esni, hisz akkor még elbízzák magukat? Akkor most dicsérjünk vagy ne?
Úgy gondolom, minél többször ösztönözzük a gyerekeket annál jobb, de persze nem mindegy, hogy hogyan!
A jó dicséretnek két ismérve van: legyen POZITÍV és REÁLIS!
Az Ügyes vagy! Ez fantasztikus! Milyen szép! mondatok sablon szövegek a kötelességet teljesítő szülő részéről. Pozitív, gyors, de nem reális! Ráadásul kisgyermekkorban a gyerekek emiatt “elszállhatnak” maguktól, serdülőkorban viszont már egyszerűen nem hiszik el, amit mondunk: “Csak úgy mondod!”
Az egyik legegyszerűbb módszer, ha leírjuk azt, amit látunk!
Ne azt mondjuk, hogy “Ügyes vagy!”,
Próbálkozzunk inkább ezzel: “Látom, összeszedted az autókat és a könyveket, sőt még a kockákat is. Öröm ebbe a szobába belépni.”
Ne azt mondjuk, hogy “Ez fantasztikus”
Próbálkozzunk inkább ezzel: “Látom, minden olyan szót bekarikáztál, ami B betűvel kezdődik.”
Ne azt mondjuk, hogy “Milyen szép rajz!”
Próbálkozzunk inkább ezzel: “Zöld vonalak cikáznak keresztül-kasul a papíron. És összekötik a piros pontokat.”
Én személy szerint, azért szeretem ezt a fajta dicséretet, mert annyira megvalósítható. Nézzük, halljuk, és azután szavakkal is kifejezzük, amit látunk. A fenti mondatok egytől-egyig azt sugallják, hogy észrevettük és elismerjük, amit a gyermek csinált.
