Ordítás a bolt közepén? Játszótéri „nem akarom”?
A szülői szereppel járó egyik legalapvetőbb frusztráció abból származik, hogy nap mint nap megpróbáljuk gyermekeinket olyan viselkedésformákra rávenni, amelyek általunk és a társadalom által elfogadhatók. Ez sokszor idegtépő, sziszifuszi munka.
A szülők elvárása valamiféle rend, tisztaság, udvariasság és rendszeresség. A gyerekeket azonban ezek a dolgok a legkevésbé sem érdeklik. Hány gyerek van, aki magától elmenne fürdeni, szépen mondaná, hogy „kérem” és „köszönöm”, vagy akár tiszta ruhát venne? A szülők energiájának nagy része arra megy el, hogy elfogadtassa gyerekével a társadalmi normákat. És minél jobban erőltetjük ezt a gyerek annál jobban ellenáll…
Tudom, hogy voltak idők, amikor én voltam az egyes számú közellenség a gyerekeim számára, hiszen folyton olyan dolgokra akartam rávenni őket, amit nem akartak megtenni, (mosd meg a kezed, akaszd fel a kabátod, megmostad a fogad?, kész a leckéd?), és az is én voltam, aki megtiltotta nekik, hogy azt tegyék, amit szeretnének (ne a kezeddel egyél, ne szórd a homokot, ne tömködj babot az orrodba).
A gyerekek hozzáállása egyre dacosabb lett: „Azt csinálok, amit akarok.”
Én meg egyre makacsabb: „Márpedig szót fogadsz nekem.”
