Akkor újra papírt és ceruzát kell ragadnunk. Új ötletekre lehet szükség. A problémamegoldás szépsége, hogy – ellentétben a büntetéssel – számtalan kreatív lehetőség kínálkozik.
Ha ragaszkodunk a büntetéshez és a gyerekünk továbbra is helytelenül viselkedik, előbb utóbb még szigorúbban büntetjük. Hiába ütjük még erősebben, hiába vonunk meg tőle még több jutalmat, valószínűleg egy csöppet sem kerülünk közelebb a célhoz, az együttműködő gyerekhez. Ráadásul nagyon sok rosszindulatot halmozunk fel. Ha összedugjuk a fejünket, biztosan találunk mindkettőnk számára működő megoldást.
Nagyon fontos: “Ha semmi nem válik be, az elvárásainkkal van a hiba” (Johanna Faber)
Amikor a gyerekek nem elég nagyok saját maguk és mások számára biztonságos viselkedéshez, a környezetet alakítjuk át. Nem várjuk el a kisbabától, hogy ne nyúljon a konnektorba. Inkább bedugaszoljuk. Nem hagyunk egy tálcányi csokit vagy sütit az asztalon, mert nem várjuk el egy óvodástól (vagy magunktól!), hogy csak egyet egyen meg. Mindenkinek adunk egyet, a többit eltesszük.
Ha a Nagymama házában elérhető helyen vannak a lenyűgöző porcelánok, nem számíthatunk rá, hogy nyugodt perceket tölthetünk ott egy kétévessel. Inkább kérjük meg a Nagyit, hogy jöjjön át hozzánk.
Néha elég nézőpontot váltanunk. Ne arra gondoljunk, hogy “Hogyan irányíthatom ezt a gyereket?”, hanem inkább arra, hogy egy hajóban evezünk, ezért szükségünk van a segítségére és a részvételére.
