Hamarosan kezdődik az új tanév, és ez nem csak a gyerekeknek megterhelő időszak, hanem nekünk, szülőknek is. Gyerekeink beülnek az iskolapadba és onnantól kezdve őrült hajtás veszi kezdetét.
Lecke hegyek, dolgozat halmok, különórák sokasága, melybe – sokszor már a karácsonyi szünet elejére – tökéletesen el is fáradunk. Ebben a szorított tempóban, azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni a legfontosabbról. Magáról a gyerekről. Az egész napos – „kész van a leckéd?”, „milyen volt a suli?”, „gyakoroltál?”, „lefekvés!” – forgatagban, a szülő-gyerek kapcsolat, hamarjában szürkévé, és üressé válhat.
Úgy alakult, hogy ezen a nyáron, alkalmam volt egy kutatásban részt venni, melynek témája: az anya-lánya kapcsolat változása kora-kamaszkorban. Az eredmény bár nem volt messze a vártól, az egyik adat, mégis ijesztően magas volt. A kamaszok 83 %-a , úgy érezte, hogy őt nem fogadják el, bármilyen módon is próbál tenni érte. Legyen az külsőség, mint frizura, vagy ruházkodás, vagy akár tanulmánnyal összefüggő – nem kitűnő eredmény. Mint kiderült, a kamaszok csak elfogadásra vágytak, együtt töltött időre és olyan szeretetre, melyet kistestvérük is megkap.
Dr. Haim Ginott, izraeli gyermekpszichológus úgy vélte, hogy azok a szülők, akik valamilyen háborúban állnak gyermekeikkel a házimunkák, leckék vagy a felelősség terén, előbb vagy utóbb be kell látniuk, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni. A kamaszoknak sokkal több idejük és energiájuk van az ellenállásra, mint nekünk arra, hogy kényszerítsük őket. Ha időnként meg is nyerünk egy-egy ütközetet, és sikerül akaratunkat rákényszeríteni, ezt megtorolhatja azzal, hogy közömbössé vagy lázadóvá válik. Csupán egyetlen módon nyerhetjük meg ezt a háborút, ha sikerül megnyerni a kamaszt a magunk számára. Hogyan?
Az első nagyon fontos mód arra, hogy kimutassuk elfogadásunkat, hogy nem avatkozunk bele a kamasz tevékenységébe.
Mi szülők gyakran megakadályozzuk, hogy a kamaszok, csak úgy „legyenek”. El kell fogadjuk, hogy a kamaszkor az az időszak, amikor a gyerekek leválnak rólunk, hogy a gyerekünknek is van magánélete, és elvárják, hogy azt tiszteletben is tartsuk. Ha kihallgatjuk a beszélgetéseiket, kutatunk a táskájukban, faggatózunk, azzal azt az üzenetet küldjük nekik, hogy nem bízunk bennük. Ez máris komoly akadályt jelenthet. A kamasz ettől fogva inkább ellenségként kezel minket, semmint szövetségesként.
Amellett, hogy tiszteljük magánéletüket, tisztelnünk kell ahhoz való jogukat is, hogy időnként elégedetlenek, nyugtalanok. Lehet, hogy szomorú, elkeseredett, dühös, vagy szorong. A csend ezekben a helyzetekben értékes. A szülő passzív figyelme (hallgatása) segít, ezáltal azt az érzést keltve a kamaszban, hogy elfogadják, úgy ahogy van, úgy ahogy érez. Ha kamasz gyerekünk kiönti nekünk a szívét, igyekezzünk időt szánni rá és figyelmesen meghallgatni őt, bármiféle ítélet nélkül. Ne abból induljunk ki, hogy ezt már mesélte, vagy tudjuk. Bármit is mondjon, mi megértjük azt. Mivel ez az egyéniesedés időszaka is, elképzelhető, hogy olyan frizurát, ruhát, nyelvezetet fog használni, ami nekünk nem tetszik. Nem kell helyeselnünk, elég, ha elfogadjuk döntéseiket!
Mikor kamasz fiaim kitalálták, hogy megnövesztik a hajukat, az első alkalommal visszaküldtem őket a fodrászhoz, hogy fejeztessék be a hajvágást. Látva csalódott arcukat, melyet a divatra tett első próbálkozásuk kudarca okozott, tudatosult bennem, hogy ez csak egy frizura, semmi több. Ezután megfogadtam, hogy elfogadom az önállósodás felé tartó lépéseiket, megóvva ezzel a kapcsolatunkat és támogatva felelősségtudatukat. Hogy miért érdemes harcba menni, olykor nehéz eldönteni, de ha szem előtt tartjuk, hogy mi is az igazán fontos, akkor nem tévedhetünk.
Tóthné Magasföldi Rózsa
