Általában mikor gyerekeink viselkedését igyekszünk befolyásolni, annak nagy része ezerszer elhangzott már. Milliószor! Nézzünk szembe a tényekkel: a gyerekek egyszerűen becsukják a fülüket, amint kiselőadásra kerül a sor. (Sokszor mi felnőttek is).
Nézzük meg a két mondat közötti különbséget:
“Már megint elöl hagytátok az úszó-cuccotokat. Hányszor kell még elmondanom, hogy vigyétek be? Nem az én dolgom megtenni!” vagy “Úszó-cucc!”
Egyértelmű a különbség. Amikor csak annyit mondunk: “úszó-cucc” vagy “szennyes” vagy “uzsonna”, ilyenkor rámutatunk a problémára feltételezve, hogy a gyermekünk maga is el tudja dönteni mi ilyenkor a teendő.
Amikor egy négyéves azt hallja: “zsebkendő” Kénytelen elgondolkodni. “Zsebkendő? Mi van a zsebkendővel? Ja, ott hagytam a kanapén. Azt hiszem a szemetesbe kell dobnom.” A gyerek magának mondja el mi a feladat. Nem érzi úgy, hogy parancsolgatnak neki.
Csak arra figyeljünk, hogy az egyetlen szó ne ige legyen, hanem főnév! Az ige ugyanis parancsnak hangzik. Ülj le! Gyere! Hallgass!
Ellenben a főnév…: “Biztonsági öv”, “Kabát”, “Lámpa”.
Van még ötleted főnevekre?
