Csenge és a nagyszülők

Nagyszülők, mindent lehet

Amikor az első csoportfoglalkozás végére értünk, szó volt arról, hogy milyen jó lenne, ha azért néha lenne lehetőség megosztani élményeinket, tapasztalatainkat.

Elmondani mi vált be, vagy mi nem. Esetleg segítséget, tanácsot kérni bizonyos helyzetekben. Nos, következő szülői történetünkben a Ti véleményetekre vagyunk kíváncsiak.

A hétvégén kislányomat, Csengét elvittem vidékre a rokonokhoz, mert a sí szünetre hivatkozva, szeretett volna ott tölteni pár napot. Nem voltam elragadtatva elsőre a gondolattól, megmondom őszintén, mert lányomnak súlyproblémái vannak és a vidéki rokonoknál, másról sem szól a nap, csak az evésről. Sokszor megkapom, hogy milyen szülő vagyok, hogy diétáztatni merem a gyereket! De mivel kórházi segítség, szakember, dietetikus áll mögöttem és a gyerek mellett, eddig nem vettem magamra.

Fontos megjegyezni, nem egy összecsapott éheztetésről van szó, hanem gondosan összeállított, (édességet is tartalmazó) étrendről, és mivel az egész család együtt ezt eszi, Csenge nem is érzi igazán ezt diétának. Természetesen tudtam, hogy lesz bűnözés, nem is csináltunk ebből ügyet. Mondtam Csengének, amit megkíván, kóstolja meg, csak igyekezzen mértéket tartani. Csengének ez tökéletesen megfelelt. Nem problémázott rajta, sőt olykor igazán büszke magára, hogy milyen kitartó! Ehhez képest Csenge nagyon elkeseredetten jött haza. Először nem mesélte mi történt. Mondtam neki, ne aggódjon, az sem baj, ha kicsit elszaladt a szekér, olykor megengedhető. De pont az ellenkezőjéről volt szó! Csenge szorgalmasan kitartott, mindenből egyet evett, nem kért repetát…

De a kedves rokonok folyamatosan nyaggatták, hogy miért nem eszik?

A dietetikus butaságokat beszél! Nem ettől, attól, hízik, mindemellett folyamatosan azt taglalták neki, hogy milyen káros következménye van a nem-evésnek, hogy attól lesz beteg! Két napon keresztül csak az evés körül forgott a világ, holott a kedves rokonok is be lettek avatva, hogy ha tudják, inkább segítség őt.

A gyerekbe egy világ omlott össze, na meg bennem is. Két órán keresztül panaszkodott! Elfogadtam az érzéseit, hagytam beszélni, próbáltam együttértő lenni. (Ezt úgy érzem, jól csináltam) De a „Miért csinálják ezt velem?”  kérdésre, nem tudtam válaszolni. Mit lehet ilyenkor mondani?

Várjuk ötleteiteket, válaszaitokat!

(A személyiségi jogokra tekintettel a szereplők (nevek) nem valódiak, a történet igen)

Hasznosnak találtad? Oszd meg ismerőseiddel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük