Nagyon rossz érzés kerített hatalmába azon a foglalkozáson, amikor a gyerekek szerepeiről volt szó. Eszembe jutott, mennyire kiborított mostanában a fiam, és milyen szörnyű dolgokat mondtam neki:
„Bárcsak kívülről látnád magad. Olyan bunkón viselkedsz.”
„Miért rád kell mindig várni?”
„Úgy látom, tőled nem lehet másra számítani. Megtanulhattam volna már, hogy milyen rossz vagy.”
„Soha nem fogsz megtanulni rendesen enni?”
Az „ősellenségként” gondoltam rá, és sosem hagytam békén. Mindennek a tetejébe még az osztályfőnöke is arra panaszkodott, hogy nagyon éretlen a fiam. Úgy éreztem ennél rosszabb már nem lehet. Úgy döntöttem, kipróbálok néhány dolgot, amiről a foglalkozáson volt szó. Eleinte azt vettem észre, hogy túlságosan dühös voltam, és nem tudtam kedves lenni. Tudtam, hogy a fiamnak pozitív visszajelzésre lenne szüksége, de én még arra sem voltam képes, hogy hozzá szóljak. Úgyhogy az első alkalommal, amikor valami jót csinált, írtam neki egy levelet:
Kedves Gergő!
Jó napom volt tegnap. Neked köszönhetően időben el tudtunk indulni itthonról. Időben felkeltél és felöltöztél. Köszi: Anya
Néhány nappal később fogorvoshoz kellet vinnem Gergőt. Szokásához híven nekiállt rohangálni. Levettem az órámat és odaadtam neki: “Tudom, hogy képes vagy öt percig nyugton maradni!” – mondtam. Ezzel leült és várt.
Nehezen akarom elhinni, hogy ez a néhány apróság ennyit számított, de Gergő azóta a kedvemben akar járni, és ez még jobban felbátorít.
