A Stanford egyetem kutatója, Carol Dweck egy érdekes kutatást indított el. Meg akarta érteni, hogy miért rontanak a gyerekek a felső tagozatokon, míg alsóban olyan jól teljesítenek. Mintha feladták volna a próbálkozást, annak ellenére, hogy folyamatosan győzködik őket, hogy okosak, ügyesek, tehetségesek.
A vizsgálatban két iskolás-csoport egy-egy matematikai feladatlapot kapott. Amikor megoldották, az első csoport értékelő dicséretet kapott. “Húha, ez szép pontszám. Látszik, hogy jól megy neked.” (Az üzenet: okos gyerek vagy, tehetséges matekos.) A második csoportnak is elmondták, hogy jól teljesítettek. A címkézéstől, és az értékeléstől, azonban tartózkodtak. “Húha, nagyon szép pontszám. Biztosan keményen dolgoztál.” (Az üzenet itt: kitartottál, addig törted a fejed, amíg minden feladatot megoldottál)
Ezután mindkét csoport tagjait megkérdezték, hogy lenne-e kedvük egy még nehezebb feladatsor megoldásához. Az olvasónak kell kitalálnia, ki felelt igennel és ki felelt nemmel. Ha egy gyerek ügyes volt és tehetségesnek nevezték, miért kockáztatná ezt a pozíciót nehezebb feladatokkal? (lehet, hogy kudarcot vall, esetleg kiderül, nem is olyan tehetséges) A második csoport esetében az erőfeszítést díjazták, ezért lelkesen fogadták a még nagyobb kihívást jelentő feladatsort.
A dicséretnek hatalma van! Ha rosszul használjuk, éppen attól a tevékenységtől tántorítja el a gyereket, amelyet ösztönözni szeretnénk.
Így tudjuk az erőfeszítést elismerni:
Ahelyett, hogy: “Milyen okos fiú vagy.”
Mondjuk: “Addig dolgoztál azon a kirakóson, amíg meg nem csináltad.”
Ahelyett, hogy: “Nagyon tehetséges tornász vagy!”
Fogalmazzunk inkább így: “Újra és újra felmásztál a gerendára, amíg leesés nélkül végig nem tudtál rajta sétálni.”
Mikor gyermekünk leckét ír, használhatjuk:
“Látom, mennyire igyekszel.”
“Nagyon hosszú ideje koncentrálsz.”
“Látom, mennyire töröd a fejed, hogy megoldd a feladatot.”
