Jó esetben csak a Művelődési Ház nagytermében áll a bál, rossz esetben otthon öltünk magunkra mi szülők különféle szerepeket. Az anyák olykor sárkány vagy boszorkány jelmezben, az apák néha bombaként élik napjaikat, mely bármely pillanatban robbanhat. De mi előzi ezt meg?
Miért száll el a türelmünk és lebben le a híres lila köd a szemünk elé. Hol vannak azok a drótkötelek, amik helyén gyenge idegszálaink rendre felmondják a szolgálatot valahol a leckeírás és fürdetés között?
Oly sok mindent megteszünk, szülőként, házastársként, dolgozóként mosolyogva, nyugalmat erőltetve magunkra újra és újra. Majd egyszer csak eljön az a pont, mikor sárkánnyá válva ordítunk vagy akár földhöz vágjuk a gyerek holmiját, vagy a sajátunkat. Gyakran jön a kérdés: „De hát mit tegyek?” Egy másfél órás leckeírás bizony kihívást jelentő feladat lehet két külön óra között. És ez csak egy epizód a mindennapi életünk sodrában.
Ha visszamegyünk az alapokig, hogy miért is „száll el” józan eszünk, rögtön meg is találjuk az okát. Ez persze azért nagyszerű, mert ha ismerjük a probléma kulcsát, azon mód, könnyedén változtathatunk is rajta.
Szorítsad most ökölbe a kezed, kedves olvasóm, ügyelve arra, hogy hüvelykujjad belülre kerüljön. Egyszerűsítve ez agyunk modellje, melynek külső része a szürke állomány, amely a gondolkodásért felelős. A hüvelykujjunk ez esetben az agyunk azon területe, amely az érzelmekért felelős. Amikor gondolkodunk vagy figyelünk, az agyunk az összecsukott ököléhez hasonlít, a gondolkodó részt használva. Amint felbosszant minket valami, vagy valaki, akkor az agy úgy reagál, mint mikor kinyitod az öklödet, hüvelykujjad továbbra is bent van a tenyeredben, vagyis érzelemből reagálsz, nem ész érvekkel. Tehát vagy az érzelmi területet használod, vagy a gondolkodót a lényeg az, hogy a kettő együtt nem megy. Ezért is működik jól egy hisztis kisgyereknél a „nézd ott egy repülő” mondat. Mert vagy hisztizik vagy meg kell keresnie a repülőt vagyis gondolkodik, a kettő együtt nem megy.
Így amikor észrevesszük, hogy agyunk érzelmi részét használjuk, akkor az első feladatunk az lenne, hogy a nyugalmi – gondolkodó – állapotba visszakerüljünk.
Saját példámból tudom, hogy ez nem egyszerű feladat, megtalálni azt a módot, amivel magunknak segítünk először. De ha őszinték akarunk lenni, ha mi elvárjuk a gyerekektől, hogy uralkodjanak magukon és viselkedjenek, vajon aránytalanul nagy kérés-e, hogy a felnőttek maguk is tanulják meg kordában tartani a saját viselkedésüket?
Zenehallgatás, olvasás, egy séta a kertben, kézimunka, sport vagy csak egy bögre, forró tea a lakás egy csendesebb zugában. Pár lehetőség, ami segíthet, hogy jobban érezzük magunkat. S ha már jól érezzük magunkat, jobban tudunk a problémák megoldására koncentrálni. Nem beszélve arról, hogy ezzel a gyerekeinknek is példát mutatunk arra, hogy bizonyos helyzetekben a legjobb, ha először megnyugszunk, amíg össze nem szedjük magunkat és készen nem állunk a problémák megoldására. A cél az, hogy a segítsünk a gyermeknek, hogy jól érezze magát. S ahogy Dr. Ginott mondta: „Ha egy gyerek jól érzi magát, jól is fog viselkedni.”
