Elérkeztünk az egyik legkellemesebb részhez: A dicsérethez!
Biztos vannak olyan gyerekek, akikre nincsen hatással az otthoni lekicsinylés, és így is képesek a kihívásoknak megfelelni. És az is biztos, hogy olyan gyerekek is vannak, akiket tisztelnek odahaza, és mégis kétségbe vonják a saját képességeiket, és megijednek a kihívásoktól.
Ugyanakkor logikusan hangzik az a következtetés, miszerint azok a gyerekek, akiknek otthon mindig a legjobb tulajdonságait hangsúlyozzák, nagy valószínűséggel jobb képet alakítanak ki magukról, inkább megküzdenek a kihívásokkal, és az is valószínű, hogy magasabb célokat tűznek ki maguk elé, mint azok a gyerekek, akik otthon nem ezt kapják.
Dicsérni nem egyszerű. Gondoljunk csak magunkra. Kétkedhetünk a dicsérő őszinteségében. (Én jól főzök?) Tagadáshoz vezethet, (Mindig csinosan vagyok öltözve??), gyengeségre utalhat. (Még hogy vág az eszem, hisz pocsék vagyok matekból).
A dicséret két részből áll:
- A szülő elmondja, milyen nagyra értékeli, amit lát.
- Ezek után a gyerek képes önmagát is megdicsérni.
Emlékszem az első alkalomra mikor kipróbáltam a négyéves gyerekemen. Egy össze-vissza firkált lapot mutatott. – Jó rajz?- kérdezte.
– Nagyon jó – ez volt az automatikus reakcióm. Aztán azon gondolkodtam, hogy is írhatnám le.
-Á, szóval először körbe-körbe mentél, aztán jöttek a macskafarkak.
– Igen (bólogatott lelkesen)
– Hogy jutott eszedbe, hogy ilyet rajzolj? – kérdeztem
– Úgy, hogy egy művész vagyok.
Én személy szerint, azért szeretem ezt a fajta dicséretet, mert annyira megvalósítható. Nézzük, halljuk, és azután szavakkal is kifejezzük, amit látunk.
Ez mind a gyerek érzelmi folyószámlájára megy és nem veheti el tőle senki. A „jó fiút” könnyen elvehetjük egy „rossz fiú” kifejezéssel. De azt az emléket nem vehetjük el tőle, amikor felvidított bennünket egy kis rajzzal.
