Az emberi viselkedést mindig valamilyen cél vezérli. A legfőbb cél: tartozni valahová.
A gyerekek a legtöbbször nincsenek tudatában annak a célnak, amelyet elérni remélnek. A rosszalkodó gyerek lényegében azt próbálja közölni: „Nem érzem azt, hogy tartoznék valakihez vagy hogy fontos lennék, és hibás elképzelés él bennem arra vonatkozólag, hogy hogyan érhetném el ezeket.”
Könnyű belátni, hogy amikor egy gyerek rosszul viselkedik, a legtöbb felnőttnek nehezére esik, hogy ne a rosszaságra gondoljon, hanem a mögöttes üzenetre figyeljen.
Fontos, hogy tudjuk, segít, ha megtanuljuk a kódfejtést. Amikor egy gyerek rosszul viselkedik, képzeljük el, hogy ez a rosszalkodás egyfajta kódolt, rejtjeles üzenet, és tegyük fel magunknak a kérdést: „Igazából mit próbál közölni velem a gyerek?”
Ne feledjük, hogy a gyerekek nincsenek tudatában a saját kódolt üzenetüknek.
Egészen másképp fogunk viszonyulni a rosszalkodáshoz, ha észben tartjuk, hogy a rosszalkodás mögött csupán egy olyan gyermek rejlik, aki tartozni akar valahová, és nincs kellő tapasztalata, hogy hogyan is érhetné el a célját.
Amikor Ádám anyukája haza jött a kórházból egy újszülött kisbabával, hamar észreveszi, hogy mennyi figyelmet szentel anya a kisbabának. Ádám ezt úgy értelmezi, anya jobban szereti a babát, mint őt. Ez persze nem igaz, de az igazság kevésbé fontos, mint az, amit Ádám hisz.
Éppen ezért a viselkedése arra fog alapulni, amit igaznak vél, nem pedig arra, ami valójában igaz. Ádám célja, hogy visszaszerezze anyja mellett elfoglalt kitüntetett helyét, és hibásan azt hiszi, hogy ezt a célt úgy érheti el, ha úgy viselkedik, mint egy kisbaba. Ezzel persze éppen a céljával ellentétes eredményt ér el: Anyából szeretetteljesség és gyöngédség helyett frusztrációt hív elő. („De hiszen te már nagy vagy.”)
Jane Nelsen: Pozitív Fegyelmezés című könyve nyomán
írta: Tóthné Magasföldi Rózsa
