Amikor 1955-ben egy alabamai buszon Rosa Parks nem volt hajlandó felállni a fehéreknek fenntartott ülésről, letartóztatták és megbírságolták.
Sok évvel később egy interjúban Rosa elmesélte: nem tervezte ezt az incidenst, de úgy döntött, ha már egyszer így alakult, kiáll a jogaiért, és vállalja a felelősséget a következményekért.
Félt felvállalni ezt a bátor cselekedetet?
Nem, tulajdonképpen nem éreztem félelmet. Elszántan meg akartam mutatni, milyen érzés, amikor így bánnak valakivel – vagyis milyen érzés a diszkrimináció. Többnyire az foglalkoztatott, mennyi nem várt kellemetlenséget okoznak ezzel nekem: nem hagyják, hogy hazamenjek, és a munkámat végezzem. Onnantól, hogy ezt felismertem és elfogadtam, egy érdekes kihívásnak tekintettem a letartóztatást. Nem igazán tudtam, hogy mi fog történni. Nem voltam különösebben megrémülve. Inkább dühös voltam, mint rémült.
Tudta, hogy lecsukják, ha nem adja át az ülőhelyét?
Nos, amikor a vezető azt mondta, hogy rendőrt hív, akkor már tudtam, hogy lecsuknak. Nem örültem neki, de készségesen vállaltam a börtönt azért, hogy megmutassam: az ilyenfajta megkülönböztetések miatt a feketék már túlságosan sokat tűrtek el túlságosan hosszú időn keresztül.
Hogy érezte magát, amikor arra kérték, hogy adja át a helyét?
Nem volt valami jó érzés, amikor felszólítottak: adjam át a helyemet és álljak a buszon. Úgy éreztem, jogom van ott maradni, ahol vagyok. Ezért azt mondtam a vezetőnek, hogy nem állok fel. Számítottam rá, hogy elvitet a rendőrökkel. Azért tettem, mert tudatni akartam azzal a buszvezetővel, hogy méltánytalanul bánnak velünk, mint egyénekkel és mint néppel.
Mit érzett, amikor először ülhetett a busz első részében?
Boldog voltam, hogy vége ennek a bánásmódnak – a törvényileg előírt faji elkülönítésnek a buszokon. Ez nagyon különleges volt. Akárhogy is, amikor véget ért a bojkott, és többé már nem bánhattak hátrányosan velünk a buszokon, onnantól kezdve sokkal jobban éreztem magam, mint azelőtt.
http://teacher.scholastic.com/ROSA/interview.htm
