Az előzőhöz hasonló, ugyancsak kudarccal végződő megközelítési mód az, amikor a szülő azt mondja gyermekének, hogy ha valamit megtesz (vagy nem tesz meg), akkor valamilyen jutalmat kap:
„Ha kedves leszel az öcsikédhez, akkor elviszlek a moziba.”
„Ha ezentúl nem pisilsz be az ágyba, akkor karácsonyra kapsz egy biciklit.”
A „ha… akkor” módszere esetenként ösztönözheti a gyereket valamilyen közvetlen cél irányába. De ezzel a módszerrel nagyon ritkán – szinte sohasem – sikerül a gyereket folyamatos erőfeszítésre késztetni. Szavaink azt sugallják a gyereknek: mi magunk sem hisszük, hogy képes megváltozni. A „ha megtanulod a versen” azt jelenti, hogy „nem biztosak abban, hogy meg tudod tanulni”, a „ha ezentúl nem pisilsz be” azt jelenti, hogy „nem hiszem, hogy meg tudod tenni”. A gyerek megvesztegetésére használatos jutalom ellen erkölcsi aggályok is felmerülnek. D Baruch írja egy könyvében, hogy egy fiú egyszer azt mondta erről a kérdésről: „Én mindig megkapok mindent a mamámtól azért, mert folyton úgy csinálok, hogy azt higgye, rossz leszek. Természetesen elég gyakran kell rosszalkodnom, hogy meg tudjam győzni arról, nem semmiért fizet nekem.”
Az ilyesfajta okoskodás hamarosan alkudozásokhoz és zsaroláshoz vezet, és a gyerek egyre növeli a jó viselkedéséért cserébe követelt árat és az egyéb „mellékes juttatásokat”.
Néhány szülőben gyermekeik olyan jól kialakították az ezzel kapcsolatos „feltételes reflexet”, hogy képtelenek bármiféle bevásárló körútról úgy hazatérni, hogy gyermekeiknek ne hoznának valamiféle ajándékot. Az ilyen szülőket gyermekeik nem „szervusz”-szal üdvözlik, hanem azzal, hogy „mit hoztál nekem?”. A jutalom akkor a leghasznosabb és egyben akkor okozza a legnagyobb örömet is, ha nincs előre beharangozva, ha meglepetésként érkezik, és ha valamilyen viselkedés, teljesítmény méltánylása, elismerése tükröződik benne.
Dr. Haim Ginott: Szülők és gyermekek c. könyve alapján
írta: Tóthné Magasföldi Rózsa
