A féltékenység

Féltékenység helyett

A féltékenység a gyereknek abból a vágyából fakad, hogy ő legyen édesanyja egyetlen „drága szerelme”. Ez a birtoklási vágy nem tűr el semmiféle versenytársat. Az öcsike vagy a kishúg megérkezésekor a gyerek szülei kizárólagos szeretetéért verseng velük.

A versengés lehet nyílt vagy burkolt, attól függően, milyen a szülők féltékenységgel kapcsolatos attitűdje. Vannak szülők, akiket annyira feldühít a testvérek rivalizálása, hogy ennek minden megnyilvánulására büntetéssel reagálnak. Más szülők szinte akrobatikus mutatványokat végeznek, hogy elkerüljenek mindent, ami féltékenységre vezethet. Az ilyen szülők igyekeznek meggyőzni gyerekeiket arról, hogy mindnyájukat egyformán szeretik, és nincs okuk arra, hogy féltékenyek legyenek. Az ajándékokat, a dicséretet, a szabad időt, különféle előnyöket, a ruhákat és az ételt egyenlően és igazságosan mérik ki és osztják szét mindnyájuk között.

Az irigységet azonban egyik módszerrel sem lehet megszüntetni. Sem az egyenlő mértékű büntetés, sem pedig az egyenlő mértékű dicséret nem tüntetheti el a kizárólagos szeretet iránti vágyat. És minthogy ezt a vágyat nem lehet teljesíteni, így a féltékenységet sem lehet teljesen megelőzni. Az azonban már a mi hozzáállásunktól és viselkedésünktől függ, hogy a féltékenység lángja biztonságosan vibrál-e vagy veszedelmesen fellobban. Azok, akik mindent egyenlő mércével akarnak mérni gyerekeik számára, gyakran odajutnak, hogy minden gyerekükre dühösek lesznek. Nincs semmi, ami annyira önmagában hordozná a kudarcát, mint a kimért igazságosság.

Ha az anya nem képes egyik gyerekének egy nagyobb almát vagy egy erősebb ölelést nyújtani azért, mert fél, hogy ezzel magára haragítja a másik gyereket, az élet kibírhatatlanná válik. Az érzelmi vagy anyagi javak méricskélésére kifejtett erőfeszítés a legbéketűrőbb szülőt is fáradttá és mérgessé teszi.

A gyerekek nem azonos mértékű szeretetre vágynak: egyedi, nem pedig uniformizált szeretetre van szükségük. A hangsúly a minőségben van, nem az egyenlőségen.

Nem egyformán szeretjük a gyerekeinket, és nincs is szükség arra, hogy úgy tegyünk. Minden gyerekünket a maga egyedi módján szeretjük, és semmi okunk sincs arra, hogy ezt kemény munkával elpalástoljuk. Minél nagyobb erőfeszítéseket teszünk arra, hogy palástoljuk egyik vagy másik gyerekünkkel szembeni megkülönböztetett viselkedésünket, annál éberebb figyelemmel igyekeznek gyerekeink felfedezni azokat az eseményeket, amelyekben látszólag nem egyenlő mértékkel mértünk. Akaratunk és szándékunk ellenére a védekező oldalon találjuk magunkat a gyerekek általános harci kiáltása közepette: „Nem igazságos!”

Ne hagyjuk, hogy követeléseikkel behálózzanak minket. Ne keressünk enyhítő körülményeket, ne nyilvánítsuk ártatlannak magunkat, és ne kezdjük bizonygatni, hogy vádaskodásuk mennyire igazságtalan. Álljunk ellent a kísértésnek, hogy megmagyarázzuk a helyzetet, illetve megvédjük álláspontunkat. Ne hagyjuk magunkat a döntésünk igazságos vagy igazságtalan voltáról folyó végtelen vitába belevonni. S mindenekelőtt ne hagyjuk rávenni magunkat arra, hogy a korrektség kedvéért szeretetünket kimérjük vagy adagoljuk.

Gyerekeinkkel a velük való kapcsolatunk egyediségét éreztessük, ne az egyformaságát vagy korrektségét.

Ha néhány percet vagy néhány órát valamelyik gyerekünkkel töltünk, legyünk vele teljesen. Ez alatt az idő alatt hadd érezze a fiunk, hogy ő az egyedüli kisfiunk, és a lányunk, hogy ő az egyedüli kislányunk. Ha valamelyik gyerekünkkel sétálni megyünk, ne foglalkozzunk a többiekkel: ne beszéljünk róluk és ne vásároljunk nekik ajándékokat. Hogy ezek a percek emlékezetessé váljanak, osztatlan figyelmet kell szentelnünk gyerekünknek.

 

Dr. Haim Ginott: Szülők és gyermekek c. könyve alapján
írta: Tóthné Magasföldi Rózsa

Hasznosnak találtad? Oszd meg ismerőseiddel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük